Mai japa sétámon az óbudai temetőbe keveredtem. Egy temető mindig jó hely, hogy a létezésről elmélkedjünk. Mennyire ideiglenes is ez az anyagi test? Mennyire tudatlanok vagyunk az eredeti helyzetünket illetően? Egy illúzió csapdájában vergődünk, és a kötőerők hatása alatt el hisszük, hogy ez a test vagyunk. Oly nagy a befedettségünk, hogy e testtel azonosulva szenvedünk nap-nap után. Pedig a végén levetjük, hogy egy újat fogadjunk el helyette. Egy teljesen új személyiséggel együtt. A test pedig a földbe kerül. Egy darabig még emlékeznek rá, aztán ahogy elfogynak azok, akik ismertek minket, a feledés homályába veszünk. A név, amit viseltünk elkopik az idő markában, és csak egy jeltelen síremlék mutatja, hogy itt egyszer valaki egy anyagi testet levetett magáról. Érdemes elmélkedni ezeken. Egy értékes emberi életet kaptunk. Rajtunk áll, hogy élünk vele, vagy elpazaroljuk.
„Amint a megtestesült lélek állandóan vándorol ebben a testben a gyermekkortól a serdülőkoron át az öregkorig, a halál pillanatában is egy másik testbe költözik. A józan embert azonban nem téveszti meg az efféle változás” (Bhagavad-gítá 2.13)
„A lélek nem ismer sem születést, sem halált. Soha nem keletkezett, nem most jön létre és a jövőben sem fog megszületni. Születetlen, örökkévaló, mindig létező és ősi, s ha a testet meg is ölik, ő akkor sem pusztul el.” Bhagavad-gítá, 2.19.
„Ahogy az ember leveti elnyűtt ruháit, s újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újakat fogadjon el helyükbe.” Bhagavad-gítá, 2.22.
„Az egyéni lélek törhetetlen, feloldhatatlan, és sem megégetni, sem felszárítani nem lehet. Örökkévaló, mindenhol jelen van, változatlan, rendíthetetlen és örökké ugyanaz.” Bhagavad-gítá, 2.24.
„Az élet legfőbb problémája a születés, a betegség, az öregség és a halál. E négyféle szenvedés állandó gondot okoz a feltételekhez kötött élőlénynek. Az ember szeretné az uralma alá hajtani a természetet, ám tudományával képtelen megoldani e négy alapvető problémát. ”
„ Az anyagi létben a lélek testről-testre vándorlását a tettei határozzák meg, melyeket a természet három kötőerejének befolyása alatt végez. A Bhagavad-gítá érzékletesen ír erről. Az elme viszi a lelket egy újabb testbe, miként a szél sodorja az illatot. Ezért az elme állapota a halál pillanatában döntő fontosságú. Az elme hajlamos a mindennapok gondolataiba, érzéseibe és akaratosságába mélyedni.
Az anyagi létben az elme ahhoz szokott hozzá, hogy folyton durva érzéki élvezetekre gondoljon. Ezért a lelki ember foglalkoztassa elméjét transzcendentális gondolatokkal, melyek a gunák fölött állnak.
A déva-vraták, vagyis a jóság minőségében lévő emberek a félisteneket, például Brahmát vagy Sivát imádják, s az ő bolygójukra jutnak. A világot szenvedélyesen élvezni óhajtó pitr-vraták az eltávozott ősatyákat (pitriket) imádják, s ezek hajlékára jutnak. A bhútédzsják, vagyis az állat- és szellemimádók a tudatlanság sötétségébe tartoznak, s az anyagi világ számukra fönntartott alsóbb régióiba jutnak. Az Istenség Személyiségének, Srí Krsnának hívei pedig az Ő legfelsőbb, örökkévaló hajlékára kerülnek, s aki egyszer eljut oda, nem tér vissza többé.
Minden egyéb cél időleges csupán. Vagy az idő korlátjába ütközünk, vagy vissza kell térnünk a Földre, miután föléltük korábbi jámbor tetteink eredményét. Ami pedig a bhútédzsjákat illeti, ők földi létre, vagy az univerzum még alacsonyabb régióiba kényszerülnek.
A fentieket a Bhagavad-gítából tudhatjuk meg. Ennek értelmében már most felkészülhet bárki arra, hogy testének elhagyása után elérje a kívánt célállomást. Az emberi test jó esély a lélek emelkedésére.”
A.Cs. Bhaktivedanta Swami
Az élet végső célja
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: